2008. szeptember 21., vasárnap

Made in China


"Iszonyat nagy munkaerőbőség van. A pályaudvaron legalább öt csajszi tekergett unott fejjel és egy feltölrőrongyot tolt maga előtt látszólag minden cél nélkül. Amikor bementem egy mosdóba, ott 3 (!!!) ember volt állandó takarítószemélyzetnek, és amíg bent voltam azt ordították egymásnak, hogy "Egy külföldi van a vécémben!" Ez szerintem tényleg nagy esemény ám, de csak ezért nem kellene 3 embert fizetni. Persze a WC legalább tiszta volt."
Egy blogajánlóval kezdeném, az újraindulást és egyben a ma esti gondolatmenetemet. Egyik kedves középiskolai osztálytársam nekivágott a messzi Kínának, hogy 11 hónap alatt minél több nyelvi, lelki, élménybeli kinccsel gazdagodjon. Azt hiszem, mindenki számára érdekes és tanulságos lehet, mit tapasztal a napkeleten, így meleg szívvel tudom ajánlani blogját, a Ji'nan Orange Lodge-ot.

Ami pedig a beígért gondolatmenetet illeti, nos, kezdeném azzal, hogy ismét előállt az a helyzet, hogy egyrészt meguntam a blogolást, másrészt nem tudom, miről is írhatnék. Ezért is alakult ki ez a nagy generálpauza, ami eddig a pillanatig jellemezte szegény, pszichoneuroimmun-modulált kávéházunkat. Nem mondom, azért történt azóta egy s más, így inkább a lustaságnak kell betudnom az ihlet könnyed tovaröppenését, ami sajnos általános jellemzőmmé vált az elmúlt időszakban.

Na de most! Ugyan mi lenne? A nagy rekirugaszkodás vége mindig egy triplaszaltóval kompinált hasraesés, így nem ígérgetek, fogadkozok, de még csak nem is tervezek a jövőre nézve, mert úgyis elmaradnék a várakozásoktól. Azt hiszem, egyelőre inkább a rövid szösszeneteket célzom meg, mert azokat könnyebb kitermelni, még agyilag stand-by módban leledző állapotban is. Most viszont el főzni, mert különben nem lesz vacsora. Talán majd beszámolok róla, milyen lett a fekete tonhalas móka...

2008. március 12., szerda

Macskafogó 2. - egy remekmű elfuserált folytatása

Talán mondhatom, hogy izgatottan ültünk be a Macskafogó 2-re, mert mégiscsak az egyik legnagyobb magyar rajzfilm folytatása készült el. Sajnos az előzetes várakozásaimat, melyről már írtam itt, mélyen alulmúlta az elkészült mű. Korábban épp arról írtam, hogy az üzleti megfontolásból elkészített folytatásokkal "Addig nincs is gond, amíg nem veszik el a lényeg, a filmművészet a sallang között.", csak ebben az esetben az a valami nagyon elveszett. A lényeg...

Sajnos kiderült, hogy a történet annyira gyenge, hogy az ütős trailer gyakorlatilag jobban összefoglalja a cselekményt, mint a majdnem másfél óráig húzott "izé". Már a cím is baljós ómenként lebegett a szemünk előtt, "Macskafogó 2 - A sátán macskája", de ekkor még elhomályosította látásunkat a pazar látvány ígérete. Végtére is, az alcím általában utal valamire, jelen esetben például arra, hogy a középpontban, a régi macskafogó mellett, Luciferkó cicamicája áll. Az új főgonosz (Moloch) bevezetése pedig eleve partvonalra szorította az eredeti film legjobb szereplőit, Teufelt, Safraneket és Gattot, akik az egész hókuszpókuszt gyakorlatilag egy kanapén kénytelenek végignézni, legnagyobb szívfájdalmunkra. Moloch egyébként működőképes karakter lehetne, mert noha leginkább egy nagyra nőtt vámpír Bagirára emlékeztet (ezt a hasonlatot nem én találtam ki, de nagyon találó), Reviczky Gábor hangja képes megtölteni a figurát valami eleganciával. A pocsék forgatókönyv azonban, az erőltetett poénkényszer miatt, a végére teljesen leamortizálja a film egyetlen potenciális feszültségforrását, akinek lekonyuló, lézert köpködő mutatóujja, mintegy fallikus szimbólumként jelképezi, nem maradt már ereje sem neki, sem az egész filmnek.

Eltelt két évtized, ez vitathatatlan tény. Közben megváltozott minden, öregedtek a Macskafogó alkotói is, a nézőközönség tagjai is, s közben persze a mi kis szerencsétlen országunk is alaposan megváltozott. Ez önmagában nem is lenne baj. Az viszont már igen, hogy a folytatás alkotói érezhetően nem találták meg a helyes arányokat, sőt, a lehető legrosszabb koncepciót sikerült megvalósítaniuk. Végig azt éreztem, hogy minden elénk akarnak tárni, mi szem-szájnak ingere, s amiből a végére semmit sem sikerült gusztusosan szervírozniuk, így kulloghattunk haza elégedetlenül. Egyfelől, minél több régi és szeretett szereplőt bele akartak tuszkolni a sztoriba, de értelmes funkciót már nem tudtak nekik kitalálni, így ikonszerűen lógnak a levegőben Lusta Dickék az egész vámpír denevér famíliával, a négy kivénhedt patkány gengszter, az öregek otthonába dugott Poljakoff, és persze a macska alvilág már említett tagjai is. Más kérdés, hogy az a kevés, amit szerepként kaptak, még így is a film legjobb részét adják. Másfelől pedig, egy rakás új karaktert hoztak be, akik meg kínosan szoronganak a műsoridő szűkös keretein belül, s nem is tudnak túl sok értelmes dolgot csinálni.

Stenley, akit kikiáltottak a folytatás főhősének, valójában egyáltalán nem az. Munkájából adódóan, egy riporter kívülállóságával követi végig az eseményeket, s bármennyire is ott van az események forgatagában, szinte a képünkbe tolva, képtelen a megszokott lazaságával, zsebre dugott kézzel csoszogó Grabovszky árnyékából kibújni, aki meg egész végig a háttérben ügyködik valamin, fontos információk birtokában, de a néző számára teljesen hiteltelenül. Harmadikként itt említeném meg Torzonborzot, aki amennyire jól indít a dzsungelbeli belépőjével, végül teljesen elszürkül, hogy a végső, kötelező nagy fordulatnál, gyakorlatilag értelmét veszítse az egész karakter. Már így is túl sokat árultam el, úgyhogy lakat a számra, igyekszem nem szórni a spoilereket a továbbiakban...

Mi tehát a tanulság: az a film (de ez igaz minden más műre, legyen az zene vagy könyv), amiben nincs egy feloldásra váró probléma, feszültségforrás, konfliktus, az könnyen szétpukkadhat, mint egy lufi, az értelmetlenség és üresség belső nyomásától hajtva. Mert mi is volt az eredeti és igazi Macskafogó zsenialitása? Az, hogy valahányszor láttuk bemenni Safraneket főnöke irodájába, mi nézők is éreztük annak feszültségét, hogy főnökétől komoly letolást fog kapni, amelynek nyomaira később oly álszent módon csodálkozott rá Teufel, mintha nem is ő agyabugyálta volna el beosztottját, pusztán balesetek sorát szenvedné el a kötésektől múmiának kinéző titkár. Igen, ilyen volt az átkos, és egy -gyerekfilmen túlmutató összetettségű- rajzfilm ezt képes volt átmenteni az örökkévalóságba…

A zene. Igazából nincs nagyon mit írni róla, mert nem igazán van. Pontosabban, épp azok a betétdalok hiányoznak, amelyek annyira jók voltak a régiben. Ugyan a patkányok most is próbálkoznak eggyel, meg a macska törzsnél is felcsendül a melódia, ez még kevésnek bizonyul.

A vizuális aspektusairól nem írnék a filmnek, mert ehhez nem igazán értek, s már előttem szólva, egy szakavatott véleményét kaptuk erről.

S hogy mit őriz meg ez a második, lebutított verzió a mai magyar miliőből? A tehetetlen vergődésünket, de azt hitelesen és nagyon. A „magyar paradoxont” –idézve egyik professzorom kifejezését-, mely azt próbálja meg megmagyarázni, hogy miért lehetünk világelsők az önpusztításban. Válaszokat persze nem nyújt a film, csak látleletét korunknak, ahol a tehetségtelenség és igénytelenség, ha ideiglenesen is, de életben tud maradni. Túl sötét a kép? Nem kell félni, idővel elfelejtjük, mint ahogy a Macskafogó 2 keserű szájízét is. Szerencsére az igazi remekműveken, mint amilyen a Macskafogó is, nem fog az idő, s megőrzik mondandójukat romlatlanul…

2008. március 2., vasárnap

GMO - I. rész

Génmódosítás

avagy

Világunkat változtatjuk meg végérvényesen



Előszó

Azóta, hogy Watson és Crick 1953-ban közzétette tanulmányát a DNS szerkezetéről, szinte mindenki által tudott tény, hogy ez a molekula felelős a genetikai információ tárolásáért és átörökítéséért. A tudomány azóta természetesen rengeteget fejlődött, az elmúlt több mint fél évszázad alatt a forma után a tartalom, sőt a működés mikéntje került a kutatás homlokterébe.

A genetika, genomika legújabb győzedelmes fejezetéhez az új évezred elején ért, amikor is bejelentették, hogy az 1990-ben megkezdett Human Genom Project lezárult és sikerült szekvenálni a teljes emberi genomot, feltérképezni a gének elhelyezkedését. A több mint egy évtizedig tartó munka részeredményeit ugyan folyamatosan közzétették, de csak 2006-ra sikerült lezárni a munkát a legnagyobb, 1. kromoszóma esetében.

Mindezek témánkat érintően csak azért érdekesek, mert jól látható, hogy bár óriási előrelépések történtek a genetika és molekuláris biológia területén, még csak a megismerés folyamatának elején tartunk. Azzal, hogy a tudomány a genetikai módosítás veszélyes vizeire evezett, egy olyan felelőtlen gyermek szerepébe került, aki kezébe kaparintotta egy ország alkotmányának kéziratát, s bár épp hogy csak ki tudja betűzni a szavakat, mondanivalóját pedig alig érti, elhatározta, hogy zsírkrétájával belejavít a szövegébe. A példa azt hívatott érzékeltetni, hogy azon túl, hogy még csak alapjaiban értjük, ismerjük a gének működését és interakcióját, az emberi beavatkozással olyan változásokat idézhetünk elő egyes fajok genetikai állományában, sőt az egész ökoszisztémában, amiket nem tudunk majd visszafordítani.

Az alábbiakban a genetikai módosításról lesz szó röviden, s bár képtelenség minden lehetséges aspektusát, következményét számba venni, arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy a probléma valós, sőt mi több, már az életünk része, ha akarjuk, ha nem. Olyan globális kísérlet részesei lettünk, amely kiszámíthatatlan, s rengeteg veszélyt rejt, amiket még a tudományosság látszatával is alig vizsgáltak meg.

A dolgozat célja nem más, mint hogy igyekszik bemutatni a génmódosítás technológiáját, annak lehetséges hatásait az emberré és környezetére, de végig azt szem előtt tartva, hogy a széleskörű és független kutatások alacsony száma, a megkérdőjelezhető eredmények miatt nehéz tudományos látleletét adni a témának, s ezért csak arra vállalkozhatok, hogy a témát továbbolvasásra és –gondolkozásra ajánlom. Ha már valaki azt megérti és megjegyzi, ami a génmódosításra különösen érvényes, célomat máris elértem: „Amitől az emberek félnek, az nem a kísérleti kutatás, hanem az az eszelős elhatározás, hogy anélkül, hogy a következményeket fel tudnánk mérni, a természetet használjuk kísérleti laboratóriumként.” /Barry Commoner biológus professzor/

2008. február 26., kedd

Kávéházunkban kissé hosszúra nyúlt az év eleji leltározás, de addigis amíg újra megnyitunk, álljon itt egy mostanában elkészült plakátom.