Kronos Quartet

.



Tegnap este a Kronos Quartet koncertjén voltam a Művészetek Palotájában és olyan jó élmény volt, hogy kávéházunk (egyelőre családiasan kis számú) vendégkörével is szívesen megosztanám. A Kronos Quartet 1973 óta működik az Egyesült Államokban, a csellista poszton történt 2 tagcserén kívül azóta állandó felállásban. Következetes szemléletükkel különleges helyet vívtak ki maguknak a nemzetközi zenei életben, ugyanis kezdettől fogva 20. századi művekből állítják össze repertoárjukat, a nagy klasszikusok (Bartók, Webern, Schönberg) mellett főleg a 20. század második felének zenéjéből és immár a 21. századi abszolút kortárs művekből válogatnak. Különleges helyzetüket jelzi, hogy nagyon sok zeneszerző külön számukra komponál darabokat, vagy ők az első számú előadói egy-egy alkotó műveinek. Néhány zeneszerző, akikkel sokat dolgoztak együtt az évek során: Steve Reich, Astor Piazzola, Philip Glass, Henryk Górecki, Arvo Pärt, Terry Riley, hogy csak a legismertebbek közül említsünk párat.

A tegnapi koncert egy speciális összeállítás volt, mivel nagyrészt népzenei ihletésű darabokkal érkeztek, melyeknek többsége szintén számukra íródott a világ legkülönbözőbb pontjain élő alkotók által. 15 különböző ország zeneszerzőitől játszottak darabokat. Ahogy David Harrington a zenekar vezetője elmondta, egyfajta tiszteletadás is volt ez Bartók Béla előtt, aki sok tekintetben a népzenekutatás megteremtője, és első átütő zeneszerzője. Nem népzenéről volt tehát szó, hanem kortárs komolyzeneszerzők műveiről, melyeken érződött saját országuk hagyománya. Emellett pár apró érdekesség is bekeveredett, a híres német indusztriális zenekar, az Einstürzende Neubauten egyik száma, vagy az izlandi Sigur Rós zenekartól egy dal, hogy a Kronos Quartetnél a kezdtetektől meghatározó Jimi Hendrix átiratról ne is beszéljünk, mely a ráadás számok egyikeként egészen zseniális volt. Volt emellett egy általuk nemrégiben felvett filmzenéből is részlet, mely film véletlenül pont ma került a kezembe, de sajnos nagyon rossz volt mint film. De ha már itt tartunk megemlíthetjük a Requiem egy álomért című film zenéjét, amit talán elég sokan ismernek, és szintén ők játsszák. Ezek a darabok inkább amolyan színesítésként szerepeltek, az említett filmzene ugyan nem volt rossz de én meglettem volna nélküle is, kifejezetten átlendült a hatásvadász oldalra. Igazán tisztességes koncertet volt, 17 rendes szám és három ráadás, az előadásba is minden beleadtak, a technikai virtuozitást ugyanúgy mint a csodálatos finomságokat. Nagyon egységes hullámzása alakult ki az egymást követő daraboknak, nehéz lenne kiragadni egy-egy szerzeményt, de talán a rendes koncertidő utolsó számát emelném ki, mely egy Derek Charke nevű kanadai zeneszerző Cercle du Nord című műve volt, ahol a felvételről játszott természet- és környezethangok csodás elegyet alkottak a vonósokkal, igazi 21. századi zenét teremtve.

Semmiképp sem akarok rosszat mondani róluk, hisz Dr.Túra blogíró kollégám és barátom nagy kedvelőjük, de nem hagyhatom ki a tényt, hogy tegnap este a Kronos-szal egy időben az Apocalypitca is hazánkban koncertezett. Érdekes ez az egybeesés és párhuzam, hisz mondhatni az Apocalyptica esetében is vonósnégyesről van szó, de alapvetően nem csak ezért jutottak eszembe. Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy hol van a határ, illetve elmosható-e a határ a komoly és könnyűzene között. Mikor Varnus Xavér ’Bachtól Harry Potterig’ című koncertjének plakátja jön velem szembe minden nap az Astorián akkor kicsit elbizonytalanodom, hogy van-e értelme egyáltalán firtatni ezt a kérdést, de a tegnapi Kronos Quartet koncert ismét meggyőzött arról, hogy vannak utak amik efelé tartanak. Egy ilyen produkció megmutatja az embernek, hogy újra igencsak sok lehetőség van a 20. század közepére önmagát (szinte az összes többi művészeti ággal egy időben) lényegében kivégző komolyzenében, és vissza lehet még szerezni az emberek tudatos-zenehallgatási igényét, és ezzel együtt a könnyűzene eredményei és vívmányai is fontos szerephez juthatnak. Steve Reich, akit sokan a 20. század második felének legjelentősebb újítójának tartanak, fiatalkorában az akadémia melletti jazz klubban töltötte estéit, ahol állandó fellépőként maga John Coltrane játszott, nagy hatást gyakorolva a zeneszerzőre, aki addigra eléggé eltávolodott a vele együtt tanuló fiatal zeneszerzőktől. Ő nyitott a jazz, az ütőshangszerek, és a repetitiv minimalista zene felé, egy teljesen új zenei irányt kijelölve. Reich egyik korai együttesében játszott pl. Philip Glass és Michael Nyman is, akik azóta szintén ismert zeneszerzők lettek. Philip Glass pl. egyértelműen elment az elektronikus zene felé, mondhatni könnyűzenei elemeket is beépítve műveibe, de szigorú repetitív mértékletessége és letisztultsága mégis mindentől megkülönbözteti.

De hogy visszakanyarodjunk az előző kérdéshez, bevallom egy időben én is azthittem, hogy a Metallica szimfonikus koncertje a zene csúcsa, és valószínűleg az egyetlen pont ahol a komolyzene és a könnyűzene találkozik. Szerencsére ez már elég régen volt :) Az Apocalyptica is valami hasonló babérokra tör, illetve csapdában van, mert ugyan kereskedelmileg briliáns ötlet volt ez a csellómetál, de művészileg sose fognak tudni ebből igazán sokat kihozni. Legalábbis amíg a Slayer dobosa püföli a dobfelszerelést és a kétlábdobot addig biztosan nem.

Csak a szokásos vacak minőségű és változó színvonalú youtube-os videók:

Kronos Quartet és Philip Glass
Kronos Quartet és Astor Piazzola

Steve Reich:
Music for a Large Ensemble
Music for 18 Musicians

és végül John Coltrane:
Jazz Casual
Alabama