Micsoda véletlen! Igazán szerencsések kávézónk kedves vendégei, mert végigkóstolhatják a teljes zenei étlapot a segítségünkkel. Cakkos úr óvakodott kritizálni az Apocalypticát, mivel tudja, hogy azért harapnék, de azért megemlítette, hogy míg a Művészetetek Palotájában a Kronos Quartet muzsikált, addig a város másik végén a finn banda tépte a húrt egyidőben. Két helyen még sem lehet az ember, így én -minden összebeszélés nélkül- a Petőfi Csarnokot és az apokalipszis négy gordonkását (kiegészülve a pokol bugyrainak duplázójával, Mikko Sirénnel) választottam. Rövid koncertbeszámoló következik, meghagyva a filozofálást és zeneelméleti boncolgatást egy későbbi postnak.
A képekért köszönet druszámnak, a gyógyszerész kar üdvöskéjének, aki halált megvető bátorsággal kattogtatta telefonját, hogy megörökítse olvasóimnak az eseményt...
Meglehetősen átázva érkeztem meg és egy kicsit késve a PeCsába (csak én hallok mindig mást ebben a névben, vagy rossz az aki rosszra gondol?), amit nem különösebben bántam (már a késést, az esőt hanyagoltam volna), mivel a Sturm und Drang előzenekarként különösebben nem érdekelt. Kedves ismerősökkel sikerült találkoznom, így kellemesen telt el az a rövidke idő is, amíg végre megkezdődött az igazi zúzás. A koncertet természetesen az új albumuk névadódalával, a Worlds Collide-dal kezdték. Lemezbemutató koncertről van tehát szó, de jó pár régi és a nagy közönségkedvenc szám is szerepelt a repertoárban. Az első két szám alatt a hangosítás még nem állt a helyzet magaslatán, a bal oldali csellók hangszíne valahogy furán szólt, de lehet, hogy ezt csak én hallottam így. Egyébként az egész technikai része a legteljesebb mértékig profi volt, meg is jegyeztük, hogy a világítástechnikáért felelős muksó úgy pötyögött a gépén, mint valami orgonista. De térjünk vissza a zenéhez! Az új albumról elhangzott szinte minden, csak néhányat kiemelve: a Grace, az egyik legjobb új szám, az I'm Not Jesus, persze ének helyett csellón szólózva, az Ion, a Helden, szintén nélkülözve az énekhangot (ez esetben a Rammstein érceshangú fritzét), a Stroke, a Last Hope (nálam mondjuk az eredeti Hope az etalon), az I Don't Care és a S.O.S. (mondanom sem kell, természetesen ének nélkül). A régebbiek közül a Bittersweet alla natur is óriási volt, ami felveti a szokásos kérdést: ezek meg minek kutyulnak bele mindenhova dobot meg mindenféle felesleges szólamot? Teljesen felesleges! Na mindegy... A Life Burns! természetesen aratott, mint ahogy a Hall of the Mountain King is (ilyenkor meg az ezres fordulaton forgó Grieg jut az eszembe, bár lehet, hogy neki is tetszene). A Metallicás feldolgozásokból volt a My Friend of Mysery, a Fight Fire With Fire (pokolian zúztak...), a One, és ráadásként természetesen a Nothing Else Matters, a Sepulturától meg elrecsegték Refuse/Resist-et. Az egészet egyébként a Seeman-nal zárták.
Összeségében mit mondhatnék? Természetesen szuper volt. Antero Manninen a bal szélen, kis fekete napszemüvegében ücsörögve a nagy koponyás széken, olyan jópofa kontrasztot képez a másik három félmesztelenül ugrálóval, hogy már csak ez is növeli a show erejét. Természetesen minden kötelező elem megvolt, tapsra buzdítás, csellóemelgetés a fej fölé, ide-oda mászkálás a színpadon, állva játék minden mennyiségben. Toppinen meg tényleg ritka ocsmányul töri az angolt, de elnézzük neki, már csak a szépsége miatt is. Na jó, nem gonoszkodom... A lényeg, hogy jól játszanak. Az már más kérdés, hogy miként ítéljük meg a zenéjük alakulását, s mint említettem, ezt a fajta fejtegetést meghagyom későbbre. Zárom soraimat azzal, hogy a november 7-ei estén a rock, metál és cselló pantheon hívei igen jó koncertet kaptak a finn bandától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése